Marton Tamás, Ironman 2009. augusztus 15.
Az óra 5 órakor ébresztett, fél 6kor már indulni szerettünk volna. Ez is, mint a felkészülés többi része, jól sikerült. Utolsó héten már csak keveset edzettem: egy keddi kiruccanás Dobogó-kőre, hogy elköszönjek tőle, aztán szerdán 2500m a pünkösdfürdői strandon. Gyuval még pénteken elmentünk egyet kerekezni, de csak azért, hogy ezt a kötelező mozgáselemet is kipipálhassunk. A hét borongós, esős volt, így bíztunk benne, hogy a hétvégén sem lesz kánikula, de eső sem. Megvolt az energia betáplálása is: szerdáig hús, zöldség és gyümölcs, aztán szépen fokozatosan átvette helyüket a tészta. Reggel még ettünk egy kevés kenyeret, csak hogy elcsapjuk az éhségünket, de energia szintjén már igencsak jól álltunk.
A reggel tehát jól indult kb 7 órás, nem teljesen zavartalan, de pihentető éjszaka után, s a négy autó elindult Karosból Gyékényesbe. Biciklik az Opelben, melyben Detti és én utaztunk, aztán a másik autóban Gábor, Erika, Miki és Anni, a harmadikban Gyu, Ancsa, Zsani és Robi, a negyedikben pedig Józsi. Közben már útja nagyját megtette a Helvéciáról indult szurkolócsapat: Keresztke, Karesz bá, Imre és Csabi.
A nap szépen emelkedett felfele a párás völgy felett, az égbolt felhős volt, esőnek nyoma sem. Megérkezve leparkoltunk, elő a biciklit, az első depós csomagot, majd irány a biciklidepó. Beállítottuk a bringát, átöltöztünk, mire megérkeztek Keresztkéék. Hozták az új fürdőgatyámat is, hát átvettem. Bemelegítés, becsekkolás. A versenyláz még nem öntött el, mintha csak egy sima edzésre készülnék. Nézzük meg a vizet is. Egész kellemes volt. Én csak bokáig mentem be, nem akartam a szemüvegemet bevizezni (az szárazon tapad), meg aztán gondoltam, leszünk mi még a vízben eleget. Gyu viszont megmártózott, s hozta a hírt, hogy bentebb is jó a víz. Melegebbnek tűnt, mint az uszoda vize, pedig a szervezők szerint csak 23,6 °C-os volt. Ettől igencsak féltem, s várható is volt, hogy a rossz idő miatt lehűl a tó vize. De hála Istennek, a hőfokot nem tudtuk meg, viszont az az érzés, hogy meleg a víz, nagyon jó volt. Józsi odajött, s azt mondta: „Nagyon büszkék vagyunk rád.” Mindenki biztatott, senki sem felejtette el az utolsó találkozásnál, hogy még egy kis erőt adjon nekem a biztatásával, így volt ez itt is. Jól esett. S még mindig nem volt olyan érzésem, mint tavaly, amikor én is a nézők között álltam, s mindenre kész lettem volna. Teljesen nyugodt voltam, s míg ment a lélekemelő, agyborító zene, s hallottuk a lelkes közönség tapsát és kiáltását, mi csak nyugodtan álltunk, s vártuk az ágyúdörejt. Jött a Final Countdown, s megjelent az atya. Bement a vízbe, majd elkezdte áldását felemelt karokkal. Felemeltem én is az ég felé, hogy gyűjtsem az áldást, mint egy jó adóvevő, s jött is. A kezem fáradt, mint Mózesnek, a szemem könnyes lett. Tudtam, az Úr megsegít, de azt akkor még nem gondoltam, hogy ennyire. Álltunk Gyuval, a Europe szám véget ért, kezdődött a Vangelis Paradicsom meghódítása c. zenéje.
Majd eldördült az ágyú. Azt hittem, lesz egy perc, míg a 350 indulóból úszni kezdhetek, de sikerült balra tartva hamar a vízbe ereszkedni, s a vártnál nagyobb helyem volt a mellúszás kivitelezésére. Rúgást, ütést nem éreztem. Az új fürdőgatya gumiját mozgatta a víz, s úgy tűnt, hogy minden tempónál két liter víz megy a gatyába ezáltal lassítva az úszást. Fej a vízbe, lábtempó, kézzel meg próbáltam csomót kötni a madzagon. Nem lett szorosabb, hát újra. Ez már jó lett, de nem segített. Hát hátrahajtottam a gumit, mire a hátamat kezdte el csapkodni. Ez már nem dühített. Közben láttam Gyút magam előtt, gondoltam megyek vele, még ha gyorsabb is volt nálam az edzésen. És ment… 300 méternél eszméltem, hogy nem vagyok magamnál, nem figyelek magamra, hát változtattam a stíluson, próbáltam lazán és szépen kivitelezni a tempózást, hisz messze még a vége. Bekanyarodtunk az első bójánál, 600 méternél, ott volt egy kis karambol, Gyu előnyösen jött ki belőle, én picit leszakadtam. Aztán elkezdett a szemüvegem jobb oldalt beázni. Ettől is féltem, hisz amikor gyakorlásnál lejött, soha nem tudtam vizesen rendben feltenni. Node sebaj, ússzunk. Elúsztunk a nádas mellett, a víz kb 100 centi mély volt ott, majd bekanyarodtunk a célegyenesbe, ami 800 méter volt. Alig láttuk a startkaput a víz fölött szálldogáló párától. Gyu kicsit jobbra tartott, én mellé értem, de nem vett észre. Gyorsan eltelt a 800 méter, de milyen gyorsan. Amikor kiértünk 42:30-at mutatott az óra. Ez igen. 45-re számítottam. Felemelkedtünk a vízből, Gyu egy lépéssel előttem. Utolértem, megpaskoltam a hátát, mire ő igencsak meglepődött s megörült. Másodpercre pontosan egyszerre haladtunk át a checkpointon, majd újra bele a vízbe. Hamar elbuktam a nagyobb köveken, de nem érdekelt. A lényeg, hogy már túl vagyunk a felén. Gyorsan eljött a fele, jobb volt nyílt vízben úszni. A szemüveget is sikerült csodák csodájára úgy kiüríteni a fordulónál, hogy a második körben már nem ázott be. Ennek örültem, viszont a bal csípőm – bár az edzésen néha-néha már éreztem, de most – különösen élesen benyilallt. Aztán újra és újra! Ahogy a verseny egészét, ezt is felajánlottam édesapámért. Így már nem is fájt annyira! Azért ennek nem lesz így jó vége – gondoltam. Óvatosabb rúgás, a Hollandiában tanult kézrátételes ima, s 200-300 méteren belül – úgy ahogy, de – ez is rendbe jött! Hála Istennek. A második kanyarban nem fáradtunk, egyenletesen tempóztunk a viszonylag tiszta, kék vízben, s csak kétszer éreztem, hogy fázom. Megvolt a második kör is. Rozsdás és Bundás egyszerre lépett a partra. Jó érzés volt Gyuval együtt kilépni, hisz a közös készülésnek most együtt szüreteltük le a gyümölcsét. Ez feledtette azt a bánatot, amit az óra mutatott: az első kör után jobb időre számítottam, de előzetes várakozásoknak megfelelően, vagy inkább annál jobban sikerült az úszás: 1:30:55 a részidő.
Futás fel a dombon már a csomaggal, puszi Dettinek, Gábornak meg – mivel ő váltósként 20 perccel később indult, de mégis hamarabb érkezett be – egy beszólás: „Hát te meg itt vagy, te szemét?!”, s nevettünk. Be a sátorba, átöltözés, aztán mehet a bringa. Én még mindig azt hittem, elég, ha teljesítem a távot. A cél 14 óra volt, gondoltam, az meglehet. Az igazi cél viszont mindig az volt, hogy jól érezzem magam, s ne látsszon rajtam a fáradtság, hanem inkább az Isten kegyelme. Így aztán lassan öltöztem, összeszedetlenül: felvettem a bringás nadrágot, fel a pólót, le a pólót, fel a gatya kantárát, majd ismét fel a pólót. Aztán rájöttem, hogy a pulzusmérő cicifixe lemaradt, hát levettem a pólót, le a kantárt, fel a cicifixet, fel a kantárt, fel a pólót. Közben mézes meleg tea a felmelegedésre és az első energia bevitelére. Gyút is kínáltam, ivott, aztán köszönte és ment. Ekkor rájöttem, hogy nem szabad megállni enni, majd a bicikli elején betömöm, amit úszás utánra készítettem. Így is lett. Gyors ki a zsákból mindent, ami biciklire kell (kaja, óra, kendő), be a zsákba a maradék, aztán futás. Ancsa elvette a zsákot, s bevetettem magam a biciklik közé, persze nem a jó sorba. Fel a bukót, a rajtszámot, aztán futás a bringával. Sok időt elszúrtam, erre tudatosan nem készültem, azaz, úgy gondoltam, majd szépen lassan mindent megcsinálok. Amatőr!!! No a bicikli már jó lesz. Ott volt Dobogó-kő jó párszor az edzések között, meg aztán Horvátország-Montenegró 620 km-e, három hazaút Budapestről, meg a Kecskemét körüli 100 km-es bringakörök… baj nem lehet, max 100 fölött egy kis gyengülés. Az első 100-nak 30-as átlaggal kell sikerülnie, a maradék mehet lassabban, így meglesz a 27-es átlag. Már ennek is örültem volna tekintve, hogy decemberben a 25-öt céloztam meg.
Ettem. Benyomtam két szeletet, s megittam rá az egyik kulacs izoitalomat. Előztem, s ez jó érzés volt. Az előttem haladók vádliját figyeltem; ha kisebbnek láttam, elkerültem. Fáradtságot nem éreztem, csak a pulzusom volt 140 körül, s szerettem volna 135 alatt tudni. Ettem, ittam rendületlenül. Visszafordultam, hogy segítsek egy lánynak (mint később kiderült, Halász Annamarinak, azt hiszem), de neki valami Sinco gumi kellett volna, ami nekem nem volt, így folytattam az utam. Be az erdőbe, hegy-völgy, de nem olyan kemény, mint Dobogó-kő, így gond nem lehet, gondoltam. 25km-nél kértem egy banánt meg egy kulacsot, s irány ki a 61-esre. Az út szélén Mária szoborral találkoztam, fejet biccentettem neki Nagyboldogasszony napja lévén. 40km körül értem utol Endrét, beszélgettem vele, majd miután begyűjtöttem egy dicséretet a biciklimre vonatkozóan, tovább hajtottam a saját tempómban. Jó volt előzgetni, a pulzusommal viszont még nem voltam elégedett, így egy enyhe lejtőt kihasználva levittem 135 alá, s megpróbáltam megtartani. Sikerült. Örültem. Aztán az 50 km-es frissítőnél kaptam egy kulacsot, aminek pici volt a cumija, alig jött rajta valami, hát gondoltam, megnyomom. Az meg az alján lévő lyukból lespriccelt. Takaríthattam a szemüvegem. Nem dobtam el, de mihelyst odaértem a segesdi frissítőhöz, ledobtam, s mondtam, hogy ez rossz. Már csak kb 13 km volt hátra az első körből, a hólyagom viszont már vagy egy órája szorított. Ígértem neki, hogy 60 km után felüdítem. Meg is álltam, s lábrázás közben (nehogy lemerevedjek…azaz a lábam), kiengedtem a vizet. Örültem, hogy kellett, mert azt jelezte, nem vagyok kiszáradva, sőt van tartalék víz is a szervezetemben. Közeledtem Nagyatád felé, Gyu meg jön velem szemben. Ránézek a kmórára, 67-et mutat. Nagyatád 75-nél van, tehát Gyu 16km-t vert rám. Jó-jó, keményen nyomja, de azért jó messzire ment a kutyafáját. Aztán mikor beértem Atádra, s láttam, hogy 71-nél van, megörültem, hogy csak 8 km van köztünk. Begurultam Atádra 32 km/h-s átlagot produkálva az első körben. Ez az, fiú, csak így tovább. Keresztke hangját hallottam, Dettivel éppen megláttuk egymást, de már hajtottam is tovább. Mivel lejtőn érkeztünk a versenyközpontba, a nagy sebesség miatt nem volt lehetőségem szétnézni, már fordulni is kellett, s hopsz, kinn is vagyok a központból. Mehet az első T alakú fordítós kör.
Mivel befele kis szembeszél volt (7km-eset jeleztek előre), bíztam benne, hogy Atádról elfelé jobb lesz. Így is volt. 35-ös tempót lehetett nyomni az enyhén bevágdosott szélű aszfalton, s az ember már benn is volt Ötvöskónyiban a T közepén, hogy aztán letérjen Beleg felé. No, az a szakasz nem tetszett se nekem, se Gyunak. Kb egy helyen, féltáv körül volt holtpontunk. Mikor már 5-10 perce szenvedtem, ráeszméltem, hogy ez csak egy holtpont, s nem a verseny vége, s akkor már ismét Ötvöskónyiban voltam, ahonnan bár emelkedett az út egy ideig, de ismét hátszél volt, majd az utolsó pár km-es lejtőn jól megeresztve a bringát a jó minőségű aszfalton, a 35 fölötti sebesség megnyugtatott, messze még a vég. Aztán Segesd előtt fordító, s már túl is vagyunk a 100-on, lehet lejjebb adni a sebességből, gondoltam. De nem így lett. Mintha azok szenvedtek volna, akik Segesd felé hátszéllel közlekedtek. Vagy fordult a szél pont akkor, amikor én fordultam Segesdnél. Hálát adtam az Úrnak, szokásos keresztvetés az útszéli kereszt előtt, s könnyedén tekertem Nagyatád felé. Beérve 3 ponton hallottam kurjantást, de nem volt több egy percnél a fordító. Felvettem a teli kulacsot, egy kis banánt, s mehet a második kör. Csak nyugodtan.
Aztán ez gyorsan eltelt. A frissítőállomások 15 km-en belül voltak, így gyorsan teltek a km-ek. Minden állomásig meg kellett inni egy kulacs italt, s közben ettem a banánt, s az otthonról hozott műzliszeleteket. Aztán a sok italnak megint pisi lett a vége. A második körben ugyanott a segesdi fordító utáni emelkedő tetején megálltam, hogy eltávolítsam a potyautast. Ekkor már az éltetett, hogy felhívhatok valakit. Gondoltam ugyanis, hogy szórakoztatni kellene magamat, meg aztán jó eshet a családnak, ha törődöm velük ilyenkor is. Az első háromfordítós körben Segesd után anyát hívtam fel, aki nagyon meglepődött, s viccelt, hogy tán csak nem ott vagyok a kapuban. Nem-nem. Egy keveset beszéltünk, de sokat adott abból a sok erőből, ami neki meg apának van. A pisilés után Dettit hívtam fel, aki elmondta, hogy Gyu is ezt játssza az Ancsával. Jó volt beszélni vele, a km-ek meg közben csak teltek. Újra benn Nagyatádon, intettem Detti Főnijének, élesen bevettem a fordító kanyart (féltem, hogy kicsúszok, de nem), majd irány az uccsó körre. Amikor edzettem, 145-nél már halott voltam, de itt éreztem a Jóisten erejét, a család biztatását, és mentem. Pont azonos sebességgel haladtam egy díjazatlan váltós, levicei csajjal, s mivel nem lehetett bolyozni, egyszer ő előzött meg, egyszer én. Először szóltam hozzá angolul, mire ő szépen magyarul mondta, hogy sajnos nem érti. Aztán többszöri kerülgetés után ismét megszólítottam, most már magyarul, mire ő megkérdezte, hogy Engish? Hát persze. Beszéltünk egy kicsit, majd eléje kerültem, s felhívtam a bátyámat. Beszéltünk, közben a lány mosolygott s elhagyott. Letettem, utolértem a lányt, aki már megint – vagy még mindig? – mosolygott, s leelőztem. Aztán ő, majd én. Majd ő, s beértünk a városba. Ennyi volt a bicikli. Utolsó körben már próbáltam erőt gyűjteni a futásra, és ez sikerült is úgy, hogy az átlagom sem romlott. Az utolsó köröm is picivel 30 alatt volt, így a bicikli 5:48-as idővel, 31-es átlaggal a vártnál sokkal-sokkal jobban alakult. Dicsőség az Úrnak!
Bele se gondoltam, hogy előttem van még a maraton, az a táv, amit még csak egyszer futottam le, pont ugyanott, egy évvel ezelőtt, s ami akkor elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy kiadjam minden erőmet. Most pedig már túl vagyok közel 7 és fél óra kemény sporton, s most kell nekilendülni úgy, hogy a talpizmom sérülése miatt az utóbbi két hétben nem futhattam. Mivel nem tudtam teljesen meggyógyítani, meg a speckó talpbetét sem jött meg, maradt az alternatív megoldás: 2 cataflam és egy kötés a talpra az izomok segítésére. Az egyik cataflam a bicikli 150. km-énél megvolt, így hatása a futás elején már érződhetett. A biciklit odaadtam a szervezőknek, bementem az öltözőbe, s gyors átöltözést terveztem, de a kötszeremet sehol nem találtam. Miki is pont akkor érkezett meg, kértem, segítsen megkeresni, de mivel nem találtuk, jött az alternatíva alternatívája, a leukoplaszt. Annak verseny utáni leszedése durvább volt, mint a verseny. Az epillálás megtörtént, azóta jól vagyok. Egy kicsit nyújtottam, de nagyon szerettem volna már futni a sok biciklizés után, hát gyors elindultam. A depóidőm megint nagyon rossz lett…irány javítani rajta egy kis futással. Hajrá Mar(a)tomi!
Megörültem a szurkolóknak, ők is nekem. Már közel 150 futó volt a pályán, köztük Gyu és Robi is, no meg Major Joe. Bár az első körömet 12-es tempóban futottam le 13 perc alatt, sem ekkor, sem később nem sikerült őt leelőzni, sőt legyőzni sem. Amikor a 3. körömben halottam a Vangelis zenét meg a tömeg ujjongását, épp Dettiék előtt futottam el, s szellemesen megjegyeztem: „Ezt a versenyt sem én nyerem meg.” Az első kör után gondoltam, vissza kellene venni a tempóból, s erre figyelmeztetett a pulzusom is. Keresztke biztatása, miszerint már csak 15 kör van hátra, sejtette, hogy messze van még a vége, de azért abban bíztam, hogy nem mondja majd minden körben. Nem is tette, s milyen jó, hogy így volt, mert a folyamatosan lassuló tempómból érezhetően látszott, fáradok, s máshogy kell a köröket számolni, mert a 12 hátralévő kör soknak tűnt volna. Inkább biztattam magam, hogy már 10 km-en túl vagyok. A körönkénti két frissítőállomásnál mindig megálltam, hosszú távon gondolkodó iromanesként vallva, hogy mindenre van idő, így a frissítésre is, magamhoz vettem banánt és izoitalt. Aztán kezdtem érezni, hogy a gyomromnak nem tetszik ez az energia-bevitel, így átváltottam a keksz-víz-szőlőcukor triumvirátusra, bár ilyennel soha nem edzettem. Ez bejött. A 6.kör után szándékoztam bevenni a másik cataflamot, nehéz volt kivárni, de ez is eljött, s hozta magával a nem várt hatást. A gyomrom újra mordult egyet, s következő két körben azt a félelmet szította fel bennem, hogy a maradék 21 km-t le kell gyalogolnom. A 8. körben volt a legnehezebb teljesíteni azt az elvárásomat, hogy a frissítőtől a kézbe vett tápanyaggal annak elfogyasztásáig sétálhattam, de ha egyszer újra célba vettem egy frissítőállomást, addig kutya kötelességem volt futni. Aztán mintha egyszerre minden megváltozott volna. Ancsa mondta, hogy már a fele megvan, s ez valóban egy jelentős fordulópont, de ami igazából a változást eredményezte, az a gyógyszer volt: amit eddig a gyomrom nehezen bírt meg, az a sikeres feldolgozás után újabb erőt adott. Igazából a gyomrom volt a szűk keresztmetszet, így ha azt meg tudtam nyugtatni, nyert ügyem volt.
A következő 10 km – nem mondom, hogy nagyon jól, de – sokkal jobban esett, mint bármely másik tízes. Ismét próbáltam nyugodtan és lazán futni, tartalékolni a végére, hisz Gergő kollégám szerint a maraton 28-nál kezdődik. Ez nekem tavaly is és idén is 30-32 körül jött el, de ekkor már csak 4 kör volt hátra. Ekkor már láttam, hogy a 12 órán belüli idő nem adatik meg nekem, de nem is ezért jöttem. Gyu és Robi (a csütörtökön kificamodott bokájával) rendületlenül rótta a köröket, biztattuk egymást. Endrével is össze-össze szóltunk. Jó volt érezni a család támogatását, biztatását, akik tűrve a nap hevét minden körben kétszer is erőt önthettek és öntöttek is belénk. Fárasztó lehetett az is, no meg ne is beszéljünk arról érzésről, hogy látod a futók üres ábrázatát, de segíteni nem tudsz ezen őrülteknek. Bármennyire is próbáltunk viccelődni, a fáradtság észrevehető volt. Gyu bemutatta hülyefutását, én a versenyre utalva megkérdeztem, hogy ki találta ki ezt a hülyeséget. Bár jó esett volna, de nem fogadtam el Imris meghívását egy sörre, viszont fogtam az erőt adó jeleket az elismerést kifejező arcokról, a szavakba öntött szurkolást (még Ákoska is keményen szurkolt az anyja hasában). Már csak 4 kör, már csak 3…a végén már én is így számoltam harcolva a gyomrommal, hogy bírja még ki egy kicsit, s fogadja be azt, amit adok, s ne adja azt vissza, az nem illik. Folyamatosan elszámoltam magam, s sokszor úgy hittem, hogy egy órával később vagyunk, de még Gyu utolsó körében is, amikor 11:40 körül egész komolyan kijelentettem, hogy „Gyu, épp a kitűzött 13 órán belül leszel!” Aztán az utolsó kört már úgy kezdhettem, hogy Gyu is ott volt a szurkolók között, s bármennyire is szerettem volna a végét megnyomni, jobbnak tartottam folytatni a jól bevált gyakorlatot, s még az utolsó frissítést sem hagytam ki. Visszafelé jövet megtapsoltam a közönséget megköszönve segítségüket, s 4:25 után befordultam az utolsó 50 méterre, amiért ezt az egészet csinálja az ember. S benn voltam a célban égnek emelt kezekkel, hisz az erő föntről jött, így a hála is szálljon vissza oda. Dettikével és Ákoskával összeölelkeztünk, bár izzadt voltam, de nagyon…9 hónap edzés (60km úszás, 3500 km bicikli és 900 km futás) és 12:07 perces ironman után végre övé lehettem teljesen. Fogadtam a gratulációkat, aztán jött Gyu egy jó erős kézfogásra meg egy hátveregetésre. Majd beérkezett a váltónk is, Gábor bőven megjavította tavalyi eredményét, Miki a félig összetört kerék ellenére nagyon jó időt biciklizett, Robi pedig – mindannyiunk elismerésére – teljesítette a maratoni távot, maratonista lett.
Ezt követte a feketeleves. A biológiai folyamataim fölötti agyi kontrollt elengedtem, s végre a gyomrom uralkodhatott visszaadva a pofonokat, amiket ő kapott tőlem. Az utolsó körök frissítői jöttek ki, de én nem bántam. Míg Gyu boldogan ette a roston sültet, nekem nemhogy a szag, még az ülés sem tetszett. Egy angolul beszélő srác szólt oda Dettinek, amíg én a bokornál álltam, hogy van itt orvosi segítség. Bementünk, s megnyugtattak minket, hogy ilyen a legtöbbekkel előfordul a futás nem egészen zökkenőmentes volta miatt. Lefekhettem. De jó is volt az. Kaptam egy kis vizet infúzióban, kikerülve a makacson működő gyomor munkaszünete okozta problémát. Gyuék elintézték a bringát, s bár felajánlotta, hogy velem marad, Detti mondta, hogy ez az ő feladata. Amíg én aludtam, Dettike őrködött felettem, bár ő is nagyon fáradt volt már. A többiek hazamentek Karosba, illetve Helvéciára, én nem akartam már kocsikázni, vasárnap úgyis vissza kellett jönni az eredményhirdetésre. Dettit kértem, hívjon fel néhány hotelt, hátha van egy szabad szobájuk, de nem volt. Erre a doktornő felajánlott egy kétágyas szobát a belgyógyászaton, s végül ott szálltunk meg. Este még Dettiből is kijött a fáradtság, kisírta magából, majd elszenderültünk.
Így ért véget a nap, s kezdődött egy új korszak. Köszönet és hála Istennek ezért a remek eredményért, a kitartásért és a családért, barátokért, azok biztatásáért és imájáért. Nélküle és nélkülük nem ment volna. Köszönöm.
 
 
 
 
Jelszavaim a hátamra írva:
Biciklispóló: "Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” (Fil 4,13)
Futópóló: „Tegyetek mindent Isten dicsőségére!” (1 Kor 10,31)
 

Végre csak megszültem....
Nagyatád 2009

Itt ülök a gép elött és nem tudom hol kezdjem a beszámolómat. Talán az elején, nem igaz?:-)
Nekem az év már évek óta az ironman után végzödik, és októbertöl kezdödik.
Gergely átírta a Julianus-naptárt, én meg átírtam a Gergely-naptárt. Nekem Sándor-naptáram van! (na nem VI. Sándor:-))
A tavalyi ironman után sérült voltam november végéig. A térdmütétet szerencsére megúsztam, de a három hónap pihenö padlóra küldött. Decembertöl elkezdtem edzeni, és meglepödve vettem észre, hogy két hét után egyre jobban megy a futás, és a pulzusom is rohamosan javul. December közepén voltunk 10 napot Sharm El Sheikh-ben, ahol nagyon jókat futottam.
Január elején olvastam egy május végén tartandó 48 órás futásról. Gyorsan beneveztem magam, aztán már csak edzettem. Úszni jártam a futás mellett, de a kerékpárt teljesen elhanyagoltam. Februárban a fiam barátnöje terhes lett és a lányomék is tervezték, hogy meglepnek egy unokával. Az ateista lelkem a „mennyországban” röpködött (már évek óta szerettem volna unokákat), így könnyü volt edzeni. Aztán csak elkezdtem vért pisilni. Megfigyeltem, ha gyorsabban futok 5 percnél, azt valahogy nem tolerálja a prosztatába bújt háziállatkám. Visszavettem a tempót 5:10 – 5:30 közé. Márciusban a fiam barátnöje bevérzett, elment a gyerek. Lelkileg padlóra kerültem, de a hosszú futások segítettek. Április elején elmentem körbefutni a Velencei-tavat. Óvatosan kezdtem, de találkoztam egy lány ismerösömmel, aki 4x3 km-t futott 4 percesben. Hülye fejemmel beálltam mellé. A második 3 km után kiálltam, de már késö volt, a 24. kilométernél a hátsócombomban elszenvedtem egy részleges izomrostszakadást. Még befutottam a célba, de alig tudtam lépni. Aztán pár napig megint véres volt a vizeletem. Sajnos 8 nap után futottam 20 km-t – kicsit fájt – a következö nap a 8. km-nél megint baromi fájás. Hazafutottam, aztán orvos, ultrahang. Kényszer pihenö június közepéig. A 48 órás futást visszamondtam (spóroltam 150 eurót:-)
Elkezdtem készülni az ironman-re. Igen jól álltam:-): 10 hét futás nélkül, 0 km kerékpár, úszni elég sokat úsztam, de az nálam nem sokat ér.
Júniusban elkezdtem nyomni a bringát. Tekertem 1200 km-t, és az utolsó két hétben elkezdtem futni is. Júliusban edzettem 64 órát, ami nem sok, de nem is kevés. Ennyit már évek óta nem edzettem. Tekertem sokat szerpentinen és egyre jobbakat futottam. Minden héten futottam kétszer 20 kilométer fölött, volt benne pár 28 km-es futás is, a tempó 5 perc körül volt. Augusztus elsö hetében még 12 órát akartam edzeni, de kedden elkapott egy hasmenés. A rákellenes kutyulékomba belekevertem elég sok tökmag és barackmagolajat, azt hittem ettöl van. Hétvégére jobban lettem, így edzettem 6 órát. Aztán a verseny hetében megint elkapott egy hasmenés (magyarul: fostam, mint a murányi kutyája:-) + gyomorgörcsök. Szerda éjjel nem aludtam semmit. Csütörtök reggel elmentem a patikába, kaptam valamit hasmenés ellen, aztán indulás Nagyatádra. Délután a bejáráson olyan gyenge voltam, úgy éreztem leesek a bicikliröl. A tésztapartin jól bezabáltam, ami megint nem tett jót az éjszakámnak. Pénteken az Expon volt valami szabadgyök mérés. A hölgy szerint 50 ezer fölött jó az érték, nekem csak 20 ezret mértek. Vigasztaltam magam: ez kb. annyira komoly, mint a tenyérjóslás. Aztán délután mértek 2 dagadt emberkének (kisérök voltak, nem versenyzök) 37 és 40 ezres értéket. Ez egy kicsit lehangolt. Az igaz, hogy már 3 éve rákkal élek, de jól érzem magam, az agyamból kizártam minden negatív gondolatot. De hátul a kisagyamban egész este ott motoszkált egy rossz érzés. Péntek éjjel azt álmodtam, hogy kitört rajtam a rák és készülök az öngyilkosságra. Éjjel kettökor felébredtem, csurom víz voltam és baromira fájt a fejem. Még bóbiskoltam fél 5-ig, aztán felkeltem. Úgy éreztem magam, mint aki a verseny után van, pedig még elöttem volt:-) De aztán a depóban találkoztam sok jó ismerössel és megjött a jókedvem. Sajnos az úszás elött hoztam egy olyan döntést, ami eldöntötte, hogy megint szenvedös ironman-t csináljak. Felvettem a két éve nem hordott nyomorult neoprénemet.
Év végén szeretném megint megpróbálni, hogy nyugdíjas legyek, ezért már több mint egy éve nem súlyzózom és nem hasizmozom (minél rosszabbul akarok kinézni a bizottság elött:-) Ennek köszönhetöen ekkora hassal és ilyen magas testzsírral soha nem álltam még a rajtban, feszült is rajtam a neoprén.
Ebben az évben úsztam 143 km-t. Medencében 2 kilométeren 2 percet javultam, ezért biztosra vettem, hogy 1:25-ön belül úszom. Elkezdödik az úszás, én meg a szük neoprénben nem kapok levegöt. Már csak taposom a vízet, de a pulzusom csak emelkedik, már 155. Meg akarok fulladni, bepánikolok, kikapaszkodom az egyik hajóra. Letépem magamról a neoprént, mire a srác megszólal: hé, nem zavar, hogy meztelenül vagy? – hoppá! nem vettem alá fürdönadrágot. Na, most mit csináljak? Engem nem zavarna, ha meztelenül úsznék tovább (1983 óta nudisták vagyunk), de gondolom kizárnának a versenyböl. Nagy nehezen visszabújok a neoprénbe, de nem tudom elképzelni, hogy visszamenjek a vízbe. Ott ülök, mint egy rakás szerencsétlenség, és arra gondolok, hogy feladom a versenyt. Nem fogjátok elhinni, de örvényeket láttam a tóban. Tiszta hülye vagyok, mi? Aztán elöször nagyon dühös leszek magamra, utána kiröhögöm magam: na te barom, ilyen kemény gyerek vagy? Eszembe jutnak az életemböl dolgok, sokszor meghalhattam volna, mikor kötél nélkül sziklát másztam, mikor Angyalföldön kés meg törött üveg ellen verekedtem és szétvágták a fejemet, stb., de a pánikot eddig nem ismertem (egy tapasztalattal megint gazdagabb lettem:-)). Kb. 6-8 perc után elkezdek úszni. Cipelek magammal egy kádra való vízet, mivel a cipzárt elöl nem húztam fel. Már mindenki elúszott, utolsó vagyok. A pulzusom megnyugszik, megáll 132-nél. Elkezdem utolérni a mezönyt, egyre jobban úszom, elözgetek, eröteljes lábmunkát végzek. Aminek meg is lesz az eredménye, a jobb térdembe belehasít egy erös fájdalom, ami idövel sajnos egyre rosszabb lesz. Gondolatban elbúcsúzom a jó maratoni idötöl. A végén 1:39-et úsztam, 14 perccel rosszabbat a tervezettnél, de ami még rosszabb, nagyon fáj a térdem. 8 percet depóztam, voltam már gyorsabb is, aztán gyerünk tekerni.
Kevesebb, mint 3 ezer km van a lábaimban. A terv: 5:50 körül terveztem tekerni, de sokkal jobban sikerült, 5:34 lett a nettó idöm. A bruttó 3 perccel több, de meg kellett háromszor állnom, mert a sebességméröm a gödrökben mindig elmozdult és nem mért. A kerékpárt nagyon élveztem. Hülyéskedtem, nagyon sokat drukkoltam az újoncoknak (addig legalább nem gondoltam a térdfájásomra:-)
Este hárman meg is köszönték, hogy buzdítottam öket.
Megpróbáltam rendesen frissíteni, ami nem teljesen sikerült, mert a gyomrom megint megfájdult. Azt hiszem túlszedtem a hasfogó gyógyszert. Inni rendesen ittam, de az utolsó körön már nem ettem semmit. Leszálltam a kerékpárról, nem voltam valami jól, a jobb lábam nem akart térdben hajlani. A második depóm is 7 perc lett. Jött a futás...
Nagyon el voltam keseredve - na jó, ezt kifelé nem mutattam -, mert tudtam, ez megint egy szenvedös maraton lesz. Jól tudtam:-)
Az elsö négy köröm még 14 perc körül volt, aztán egyre jobban fájt a térdem és jöttek a 17-18 perces körök. Sajnos a frissítést nagyon elszúrtam, aminek köszönhetöen a 8 kör után (félmaraton 2:09) hirtelen hullafáradtnak éreztem magam. Számolgattam magamban, és úgy láttam, a tervezett idöt nem tudom megcsinálni. Ezért elkezdtem sétálni, beszélgetni, hülyéskedni. Néha belekocogtam, de nagyon fájt mindenem, még a hajam helye is:-). Aztán csak eljött a 16. kör is, és 4:51-es maratoni idövel célbaértem. Az idöm 12 óra 20 perc lett.
Köszönöm mindenkinek a bíztatást, nagyon sokat segített.

Ezt írtam a triathlon topicba augusztus 4-én:
Ahogy most érzem: úszás: 1:25-1:30, kerékpár: 5:45-5:55, futás: 4:10-4:20.
Lehetséges célbaérés: 11:20 és 11:45 között.

Azt hiszem, ha neoprén nélkül úszom, akkor sikerült volna a 11:40 körüli idö. Persze, ha jobban belegondolok, kit érdekel? Sokkal fontosabb, hogy ismét nagyon jól éreztem magam. Ez egy különleges érzés,
EZT CSAK NAGYATÁDON LEHET ÉREZNI!!! Gyuláék szokás szerint nagyon jó kis versenyt szerveztek, remélem jövöre megint tudok indulni.
Egy dologban kicsit elbizonytalanodtam: a jövö évi bonyhádi duplát meg kell gondolnom. Majdnem 8 km-t úszni mellben....Nincs semmi esélyem célbaérni, ha a térdem megint megfájdul. Jövö héttöl elkezdek tanulni gyorsban úszni, aztán majd április körül már többet tudok.
 

Írtam a Népszabadságba egy versenybeszámolót:
 

http://www.thewhitesocks.com/triatlon/vasember_belulrol.jpg

(scannelve)
Ez cirka 92 ezer emberhez eljut+az online megjelenés - remélem egyre több "őrült" fog csatlakozni a nagyatádi közösséghez! :)
online verzió:
http://nol.hu/sport/20090825-vasember_belulrol
:)
Ez pedig a régi blogom:
http://witch-ironman.blog.hu
 
 

 
eXtrémeMAN 2009 Nagyatád, második triatlon versenyem.
Előzmények:
A felkészülési tervemet, a verseny előtti hétig sikerül teljesíteni.
„ Ne stresszeljem magam az edzések hiánya miatt. Ha nem sikerül a felkészülés, akkor „odamegyek, megcsinálom oszt kész” 16 órába csak beférek.”

Addig összegyűlt 6,5 km úszás, 110+220 km bringa, 348 km futás (ebből utolsó 14 hétre 19km jutott) + túrabotos megmozdulások.
Nem baj, majd az utolsó héten készülök. Hétfőn autót kell szerelőhöz vinni, kedden esik az eső. Szerdán menjek edzeni? A futásnak ártana, a bringának és a  hülye agyamnak  jót tenne, tehát megejtem az utolsó évek legnehezebb bringás edzését, (207km-t) egy Galyatetői kört.  A nehézségét a lassú tempó adja, koncentrálni kell, hogy ne kapjon el a hév, visszafogottan tekerjek. Ezzel megduplázom idei bringás edzéseim számát. Csütörtök délben befejezetlenül hagyom abba a bringa szerelését, indulni, pihenni akarok.
A verseny:
Az úszás 40.-50. méterénél rájövök, megint bajban vagyok. Vasárnap kipróbálva tettem el a szemüveget, de most beázik. Ráadásul a neoprén is „kitágult”. Abba is befolyik a víz, hordónyira duzzad, úgy vontatom magamon. A második körben kezd görcsölni a lábam. Hátrafekszem a vízre, de amikor visszafordulok mindenki szembejön. 180 fokot fordultam el a helyes iránytól.  1h59’-kor fejezem be az úszást. Érzem meglesz az IM, innen csak elrontani tudnám.
A bringán a 2. kiskör elején érzem, megint „lötyög a hasam”, nem szívódik fel rendesen a táplálék. Ajaj! Nem akarom ismételni a tavalyi évet, nem akarok WC-re futkosni. Visszaveszek a tempóból és a frissítésből. Megcélzom az eléhezés és kiszáradás határát. A felvett vizet „strandolásra” használom. Az utolsó 2 körben 1 banán, 3 dl tömény Vitalade és 1 dl víz amit elfogyasztok. A bringát jobb állapotban fejezem be, mint tavaly.
A depóval igyekszem, de lezuhanyozok. Erősen izzadok, a sós lé szétmar, mindenhova nem kenhetek krémet.
A „futás”
Arról szó sem lehet! Egyébként se tudnék, ráadásul meleg van, nekem az halál. Azonnal felveszem a hosszan fent tartható „sem nem futás, sem nem gyaloglás” tempót. A 3. körtől állandó a frissítésem. Cél után 2 dl Kóla, 2db szőlőcukor, ¼ korty víz, park után 2 db szőlőcukor ¼ korty víz. Sajnos a parknál elfogy a szőlőcukor, ezután a célnál eszem meg a köradagot. Sikerül a kiszáradás határán maradnom. A frissítőnél a kólával gyorsan végzek, 1 pohár víz a fejre, a szőlőcukrokat ¼ korty vízzel eszem meg. A számat mindkét frissítőnél kiöblítem, mint a TV maci gurgulázok, és kiköpöm a vizet. Ezzel érem el, hogy „félig kiszáradva” se igyak sokat, de a pofám se ragadjon össze,  meglegyen a „komfortérzet”. A 10. körben ismét megpróbálok gyorsítani. Ez már többször nem jött be, de ez az utolsó esélyem a 15 órán belüli időre. Egy darabig erőltetem, aztán rájövök, hogy nem megy. Lelassultam, majdnem állok. Érdekes. A belőtt tempóval simán mehetnék pluszba ½ vagy 1 marathont. Kicsit gyorsabb tempó viszont hazavág.
A biztatásoknál /ami nagyon jól esik/ külön odafigyelek arra, hogy önkéntelenül se növeljem a tempót, mert visszaüt. Az utolsó körre fél adag kólát kérek. Innen már nem fogok kiszáradni-eléhezni, ebben a körben futni is fogok. Úgy érzem nem illik egy IM-et végig túraként teljesíteni. A park utáni frissítőnél nem öblögetek, 3 pohár vizet öntök magamra, és … és ritmust váltok. Elkezdek futni!!! Hamar megborul az eddigi rendszer, elfogy a levegő. Fújtatok, hörgök, de futok! Nem számít, innen négykézláb is beérek.Nem, nem lassítok, 1/3 kört kell tudjak versenyezni. Fogynak a méterek, „Jé Sistergő feltámadt” biztatás az út széléről, és már bent vagyok a célban. 15:13:17.  Most már büszkén fogom viselni a pólót.
A söröknek köszönhetően éjjel 1 óra körül elalszom. ½ 2-kor felébredek, visszaaludni nem tudok. Mindegy. A éjszaka csodálatos. Nézem a csillagokat, utoljára a Mátra 115 túrán láttam ennyit. Akkor gyalogolni kellett, most fekve csodálhatom az eget. Pesten nem látni ennyi csillagot. Eszem-iszom-nézem az eget, ez megy egész éjjel. Kár, hogy ez rövidebb etap mint az IM.
Reggel újabb meglepi. Hiába megyek a WC-re pisilni, alig jön valami. Pedig a vesék dolgoznának, hisz egész éjjel fent voltam és ittam. Ezek szerint sikerült eljutnom a kiszáradás határáig. A futásnál viszont nem kellett kiállni emiatt. Egyszer éreztem, hogy baj lehet, akkor a szőlőcukor első öblítő vizét is kiköptem, így mégsem kellet WC-re menni.
Az utolsó 1 km lefutásának kiheverése viszont kb. 48 órába telt. A szervezetem belül még versenyzett, zizegtem, nem tudtam megnyugodni.
Azóta is ez a pár perc futás foglalkoztat. A tavalyi verseny tanulsága szerint nem uralkodni kellene a szervezetemen, hanem szövetségben lenni vele, most mégis becsaptam. A ritmusváltást nem tudta mire vélni, a meglepitől nem volt ideje ellenkezni, csak amikor vége lett. Azután viszont 2 napig azt tette. Most azon elmélkedek, hogy szabad-e edzés nélkül ekkora stressznek kitenni magam? /Pedig talán egy egész körön keresztül is bírtam volna a lényegesen erősebb iramot./
A jövő:
Legközelebb indulok-e, nem tudom. Van-e értelme 21 kg többletsúllyal felkészületlenül  /túraként/ teljesítve, a mezőny végén célba érni? Finisheres pólóim már vannak, azokban már „feszíthetek.”
Másfelől bosszant, hogy mennyi hibát követtem el. (A szerdai brigásedzés miatt?) beázott a szemüvegem és hordónyi neoprént úsztattam, (a bringán 3* esett le a láncom,) a frissítést is lehetne csiszolni, (elég-e ilyen melegben 9 és ¼ órára 1 banán, 2 cikk dinnye és 3,8 l folyadék?), a végén 2/3-ad kör futást „ellazsáltam?”
Akárhogy lesz is, ez a „triatlonos korszak” sok újat adott, formált.
Köszönet érte a rendezőknek, a segítőiknek, a segítőimnek, a versenytársaknak, és a drukkolóknak.

Egy tücsökciripelős, borozgatós augusztusi estén kiráncigáltam a bringámat a sufniból. Nem tudom miért. Hónapok óta pakoltam ide meg oda, hogy elférjen mellette a fűnyíró de inkább befelé tuszkoltam mint kifelé.

Kicsit szerelgettem, olajozgattam, törölgettem majd másnap betekertem az irodába. A Nánási úton gurulva az jutott eszembe, hogy ez nagyon jó móka.

Másnap feltekertem a HHH-ra, átgurultam a hegyen és Solymár felé menet az jutott eszembe, hogy ez annyira jó móka, hogy akár 180 killométer is simán lecsúszna.

Este, miután kiment a lábamból a remegés, pakolgattam a szekrényben és beszélgettem Gabival:

- Mit csinálsz?
- Keresem az úszószemüvegem.
- Te komolyan gondoltad ezt a Ironman dolgot?
- Azt hiszem. Addig még van 10 napom.
- Te hülye vagy.

Rögtön tudtam, hogy jó úton járok. A bizonyosság kedvéért még felhívtam ákibácsi barátomat, az Önszopató Egylet (Self Sucking Club) egyik alapítóját és neki is elmondtam a tervet. Azt mondta sima ügy. Ismét egy helyes válasz. Megkérdeztem még B784-et de Ő már a kérdést sem értette csak sorolta, hogy melyik szakaszon mit fogok menni. Rendben, háromból három helyes válasz. (További reakciók: Berzsó: unatkozik a szopónaplód? valamint: mehetek veled katasztrófaturistának? Chino: Gabinak igaza van. Bringához értő kollega: Hát te hülye vagy.)

Első körben a tudásbeli hiányosságaimról készítettem leltárt.
- 2004 óta nem úsztam és egyébként utálok úszni.
- Idén már kétszer betekertem az irodába és vissza. Ezzel gyűjtöttem 72 kilométert.
- A legtöbb amit valaha egyben tekertem az kb. 110 kilométer de az is 1986-ban volt (vagy 1985-ben?) egy négy sebességes Favoriton.
- Nem mellesleg sosem indultam még egyéniben triatlon versenyen és valójában a verseny szabályairól csak halvány fogalmaim vannak. Állítólag kell depozni meg ilyesmi.

Renben. Viszont vannak bizonyos tárgybeli hiányosságaim is. Erről is csináltam leltárt:
- Nincs országúti bringám
- Nincs pedálom és cipőm
- Nincs bringás nadrágom és trikóm
- Nincs neoprene-m
- A dioptriás úszószemüvegem több darabban van

Ez végiggondolva a napnál is világossabbá vált, hogy kell egy terv. A terv minden cselekvés gerince, a siker esszenciája. Úgyhogy összeállítottam egy listát az azonnali teendőkről:

- Társadalombiztosításnál ellenőrizni a jogviszonyom érvényességét
- TB kártyát bringás trikóra jól látható helyen felvarrni. (Előtte trikót beszerezni.)
- Megérdeklődni a nagyatádi kórházban a vasárnapi menüt

A tervezésből Chino zökkentett ki amikor azt mondta, hogy a hullákat nem a kórházba viszit és enni végképp nem adnak nekik.

Értem én, értem. Mindenesetre kell egy edzésterv, elvégre nem vágunk bele egy ilyen giga projektbe csak úgy hébe-hóba. Egy ilyen terv elkészítéséhez 2-3 nap kellett volna de az idő rövidsége miatt elvtelen kompromisszumot kötöttem és azonnal megcsináltam. Volt még 10 napom felkészülni. Vagyis nem. Egy versenyre illik rápihenni, ami mondjuk 5 nap, tehát volt 5 nap a felkészülésre. Kérdés, hogy ebbe a felkészülési ciklusba kell e pihenőnapot beiktatni? Némi morfondírozás után úgy döntöttem, hogy valószínűleg nem. :-) Ezért a következő tervet készítettem:

- Az időbe belefér három úszás. Elsőre úszom 1 km-t, másodikra kettőt a harmadikra hármat.
-Munkába bringával járok és esetleg vasárnap tekerek egy hatvanast. (Feltéve, hogy a szombati lagziból kellőképp fel tudok épülni.) Ebből összejöhet akár 350-370 km is. Ez nagyon sok. Nagyatádon csak 180-ra lesz szükségem. (Állítólag van aki 5000 kilométernél is többet tekert már idén de ez szerintem valami tévedés, ennyi kilométer a világon nincs.)
- Futásra nem nagyon van idő de azért érdeklődöm a Self Sucking Club-nál az éppen aktuális akciós ajánlataikról.

A terv készítése során Oláhtamás emlékeztetett arra, hogy amikor a megnyitón a felkészülés hosszú és rögös útjáról beszélnek, kellőképp süssem le a szemem.

A frissítés még egy kardinális kérdés. Egy darabig gondolkodtam azon, hogy miért ne lehetne túrós és nutellás palacsintával frissíteni. Nem találtam ellenérvet. Rendben, ezt gyorsan megoldottam. Azért még bedobok power geleket meg őszibarack befőttet, biztos ami biztos alapon. (Gabi önfeláldozóan péntek hajnalban lesütött nekem 20 palacsintát. Ezt az elkötelezettséget! Azért jó, hogy a családban van legalább egy ember aki mindent megtesz az ironmanem sikeréért. Köszönöm.)

A felkészülést augusztus 6-án a hajnali órákban kezdtem meg a margitszigeti sport uszodában. Letoltam 2 kilométert 50 perc alatt. Tessék, már az első edzésen 100%-al túlteljesítettem a tervet. Ez nagyon bíztató kezdet! El is gondolkodtam azon, hogy úszás szempontjából lezárnak tekintsem a felkészülést de végül mégis a forma további csiszolása mellett döntöttem. Másodikra már 48 percet úsztam és itt már tényleg azt gondoltam, hogy ez maga a tökély, úgyhogy a 3 úszóedzésemet töröltem a programból.

A szervezésbe is gőzerővel belevetettem magamat. Verseny előtt 8 nappal már 3 országúti bringára kaptam felajánlást. Állítólag egyik jobb mint a másik de mindegyiket kell tekerni. (Micsoda gagyi.) Kaptam még pedál és cipő valamint neoprene felajánlást is. És szállást is szerveztem. Mindezt 2 nap alatt. A maradék 8 nap alatt akár egy Everest expediciót is meg tudtam volna szervezni de nem akartam túlzottan villogni. :-)

A verseny előtt hat nappal megtartottam A Biciklis Edzésemet is. 70 kilométert mentem egész jó ritmusban. A saját városi Trek bringámon nyomtam mert még nem kaptam meg a csodaparipát de kicsit tesztelni akartam magam, meg állítólag ezt így kell csinálni.

Miért 70 kilométert? Miért nem féltávot? Ennyi fért bele ebéd előtt és mint tudjuk a helyes táplálkozás a lelki és testi egyensúly lényege. Mindenesetre az edzés megnyugtatott, hogy az első 10-15 kilométer nagyon könnyedén fog menni...

Az ironman előtti hétfőn Viktorino leszállította a csoda gépet. (Egy hétig mindenki megkérdezte, hogy milyen. Milyen, milyen?! Fekete és piros.) Amikor ráültem, azt hittem vége mindennek. A nyereg hátulról belémállt és mindent amit ott lent hordok, a torkomban éreztem. A kormány annyival alacsonyabban van, hogy a hátam már akkor reccsent amikor lehajoltam. Ahhoz, hogy előre kilássak, olyan abnormálisan kellett emelnem a fejem, hogy egy csigolyám ki is ugrott a helyéről. Ekkor jöttem rá, hogy az egész tesztelés semmit sem ért és amúgy meg nagy bajban vagyok.

A felkészülést Nagyatádon, a verseny előtti délután fejeztem be amikor Robogótól megkaptam a neoprene-t. Ezzel alig 14 órával a verseny előtt a felszerelésem utolsó darabját is beszereznem. Sima ügy.

Na, de ne szépítsük a dolgot. Ennyire felkészületlenül vélhetőleg ember még nem indult Nagyatádon. Vagyis, ez ebben a formában nem biztos, hogy igaz. Edzettlen voltam, ez tény. De 22 év sport, ebből 6 év ultrafutás csak felkészített valamire. Két lefutott és egy feladott Spartathlon, hét lefutott Kinizsi Százas és még sok hasonló hétvégi kikapcsolódás csak jó valamire.

Abban bíztam, hogy az évek során megtanultam, hogy miről is szól ez az egész. Hogy mit jelent szívni, megborulni, szétesni, majd az árokból a saját hajamnál fogva kicibálni magam. Megtanultam befelé fordulni, a szervezetem visszajelzéseit figyelni, a hibákat korrigálni és tovább menni akkor is amikor nagyon fáj. Megtanultam, hogy mire hogyan reagálok és, hogy mikor mire van szükségem. Ha ez nem elég egy ironmanhez, akkor nekem végem.

Igazából abból a feltételezésből indultam ki, hogy az igazán hosszútávú állóképességi sportok alapja ugyanaz és ezért lényegtelen, hogy az ember triatlonozik vagy ultrát fut. Mindkettőnek az alapja a belső egyensúly, mély meditáció, folyamatos koncentráció és összhang a saját testünkkel.

Pénteken délután Berzso társaságában legurultam Nagyatádra ahol egy tucat embertől megkaptam még, hogy hülye vagyok (bocs, sorszámot kell húznod) és még egy tucat tudni akarta, hogy melyik váltóban futok. Volt aki külön feljegyezte a rajtszámomat, hogy tudja kit kell kiröhögni.

Egész péntek este kínosan vigyáztam arra, hogy ne süssem el az „edzés a gyengék orvossága” poénomat. Nehéz volt. :-) Inkább csak a Terep Százas szlogenjeit ismételgette. Sima ügy, meg nem fáj, csak másképp jó...

Gyékényesen több komoly problémát kellett megoldani egyszerre, ráadásul mindezt szombat hajnalba. Első harci feladat: kideríteni, hogy hol lehet kávét szerezni. Ákibácsival, Kékvirággal és Berzsoval beültünk a helyi vendéglátóipari egységbe és egy nagyon finom reggeli kávét szürcsöltem el. (No kofi, no lauf.) A kávé eszembe juttatta a másik problémát: a neoprene-t. Az rendben, hogy ez egy jó dolog. De hogy kell felvenni? Melyik az eleje, melyik a hátulja? Melyik fele van belül és melyik kívül? Ákibácsit lehívtam a tó partjára segíteni ami azért is jó ötlet volt mert Robogó vagy 15 kilóval könnyebb nálam és recsegett, ropogott a dressz ahogy ráfeszítettük az elhízott birkózó testalkatomra.

Lesétáltam a tóhoz, becsekkoltam és elvonultam a sarokba kicsit egyedül lenni. Becsuktam a szemem és végigsuhantam a tavon, a bringa pályán és leróttam néhány nagyatádi futókört is. Nem láttam gubancot. A futástól tartottam kicsit de az a megoldható kategóriába tartozik.

A verseny előtti titkos tervem: 1:40, 6:30, 3:45 plusz 15 perc a depoban. Ez annyi mint 12:10. Ez egy nagyon optimista verzió. 13 óra körüli a publikus, reálisabb terv. A kettő közé lenne jó belőni magam.

Kinyitottam a szemem és még mindig Gyékényesen álltam. Bakker. Hát renben, gondoltam, jöjjön aminek jönnie kell.

(Reggeli SMS Summer Comforttól: A tóban gondold végig a hülyeséged, lesz időd rá.)

Az úszásról igazából csak benyomásokra emlékszem. Meleg volt a víz és meglepően tiszta. A mezőny nem engedte, hogy túl keményen kezdjek, szépen türelmesen ki kellett várnom réseket, hogy menni tudjak. A legvégén rajtoltam, nem bízván az úszótudásomban de messze nem én voltam a leglassabb. Az iránytartásom továbbra sem jó de a szokásosnál apróbb cikkeket és cakkokat tettem az egyenesbe. A dioptriás úszószemüveg sokat segített. Néhányszor fejbe rúgtak de ez még elviselhető volt. (Csapásokat mérünk, csapásokat szenvedünk.)

Az első kör végét nagyon vártam. Nem tudom miért. Az első körrel csak jogot szerzel arra, hogy visszamenj szívni. Az időm jó volt és megnyugodtam, hogy érdemes volt edzeni. :-) A második kör nyugis volt. Mentem, mendegéltem, cikk-cakkoltam. A legnagyobb gondom az volt, hogy pisilni kellett. Ezt a legegyszerűbben a tóban lehet elintézni de úszás közben nem tudok. Ha megállok és lebegve nézem a többieket, mindenki tudja mit csinálok és akkor azért nem megy. (Hallod Robogó, nem pisiltem a neoprene-be!) A célegyenesben viszont rámtört egy kőkemény hányinger. Émelyegtem és a reggeli kávét böfögtem fel. Vajon miért? A hullámzástól? Ideje már kijönni ebből a vízből, gondoltam. 1:24-en állt az óra amikor partot fogtam.

A füvön előbb az egyensúlyomat volt nehéz megtalálni utána pedig a neoprene-el szenvedtem. Pont Ispi mellett ültem le a sátorban. Ispi látszólag koncentrált és két udvarias mondat után már a bringán ült.

A biciklin a legnagyobb kihívás a pedál volt. Amíg sikerült a cipőt beakasztani, lement a nap. Ja nem, csak előttem sötétült el a világ. Szóval ideje kajálni. Zsebeimből elővettem minden mozdíthatót és elmajszoltam. Meg ittam és ittam és ittam.

A ritmust szerencsésen elkaptam. Gyorsan kezdtem de kényelmesen. Órát direkt nem raktam a bringámra mert úgy gondoltam, hogy az csak fölösleges nyomás. Ha 30 fölé megyek szétaggódom az agyam, hogy túl gyors, ha pedig alá, akkor sírok, hogy lassú. Nem, ez nem kell. Megyek érzésre és a végén nézek órát, az úgy pont jó lesz. Jól eső gurulás volt. Előzgettem, előzgettek és szépen mentek a kilométerek. A gép meg csak vitt és vitt. Egy bő óra után kezdtem azt hinni, hogy ez menni fog, ezzel nem lesz gond; beletaláltam egy fenntartható ritmusba amivel szépen végig tudok gurulni.

Amikor elkezdtem hinni abban, hogy jó vagyok, elkezdett lekörözni az élmezőny. Hö hö. Vicces gyerek vagyok én.

A T alakú pálya nagyon bejött. Mindegyik szára olyan rövid, hogy a következő cél belátható távon és időn belül volt. Sosem a verseny végéig kell eljutni hanem a következő frissítőig vagy állomásig. Itt pedig bőven voltak részcélok.

A második kis körben voltak csak gondjaim. Már nagyon leszálltam volna. Fájt a talpam, combfeszítőm, a nyakam és a hátam. Ráadásul egy kulacs iso italt szerencsésen végigöntöttem magamon meg egy darázs is fejbe csípett. No persze, basszus, még mit nem. Egy darázs nem darázs, ennél többre lesz szükség! És a fenekem sem fáj, vagyis biztos nem tolom eléggé, úgyhogy inkább biciklizzünk rendesen!

A bringáról 6:06-os idővel szálltam le. A 2 pisi és 2 kajamegállást leszámítva az pont 6 óra tekerés. Legyen, elfogadom.

A frissítést a bringa utolsó órájában elkezdtem átvariálni. 30+ fokban a bringán elviseli a gyomor a szilárd kaját de futás közben ez már nem fog menni. A futás annyival intenzívebb, hogy ugyailyen igénybevétel mellett az emésztés minimálisra fog csökkenni és az tuti hasmenés. A szilárd kaját elhagytam és folyékonyra váltottam. Az izo italt sikerült nagyon hígra kevernie a rendezőknek ami egy nagy érdem. Kóláztam, ettem egy gélt is és egy pici darab banánt is bepróbáltam.

Előzetesen azt gondoltam, hogy sírva fogok leszállni a bringáról és az utolsó körön csak azt tudom majd ismételgetni, hogy Neogranormon, Neogranormon. Ehhez képest szinte elérzékenyültem amikor kivették alólam a gépet és elvitték. Integettem neki. Jó volt hozzám. De tényleg.

A depoban nem akartam leülni. A leülés precedenst teremt. Inkább beálltam a sarokba és ott rendezgettem a csomagomat. Amit a depoban láttam, arra nem voltam felkészülve. Mintha kártyapartin lettem volna. Emberek dumcsiztak, kajáltak, zuhanyoztak, lábat mostak. Miért zuhanyozol egy maraton előtt?

A futás nehezen indult és a tempóválasztást erősen elrontottam. Fájt, nehezen ment és gyors is volt. De nem tudtam visszavenni. Elment 3-4 kör értelmetlen tempóban és kezdett homályosodni a világ. Ez így agyatlan. Inkább megálltam. Sétáltam pár percet. Újragondoltam az egész maratont és újratöltöttem a szoftvert. Amikor újból elindultam sikerült egy sokkal ésszerűbb, normálisabb, lassabb tempót felvennem. Ez az átkozott futás! Ugye ez a „saját” sportom. Úgyhogy nem tudtam elengedni magam. Folyton az órámat buziztam és görcsöltem a másodpercek miatt. Azt kellett volna itt is mint a bringán. Órát a kukába dobni aztán majd a célban szólnak, hogy mennyi lett. Mert őszintén, nem mindegy, hogy mennyi a vége?

A szoftver újratöltés után újra ment a futás de az eddigi sporttevékenység nem múlt el nyom nélkül. Hullámzott a teljesítményem. Többször éreztem, hogy kezd esni a vércukrom de ezeket egy-két perc alatt el tudtam kapni. Többet gyalogoltam mint szerettem volna de szerencsére ez nem egy maraton, itt ez nem számított.

Nem tudom, hogy a dinnye jó frissítő e de a végtelen jéghideg dinnye kínálat mennyei volt. Csak ettem és ettem. Plusz ez jó ürügy volt arra, hogy belesétáljak. Nem baj, volt már rosszabb pótcselekvésnek is.

Ákibácsi féltáv körül bekiabált, hogy 11:30-on belül is lehetek. Na, már csak ez hiányzott. Hogy időért fussak. De legyen. Elkezdtem számolgatni és tényleg egész jól álltam.

De a frissítésemet valahol menet közben elrontottam. Rettenetesen szomjas voltam. Körönként 3-4 decit ittam. Plusz a dinnye és néha plusz iso. Ennyi folyadékra nem lehet szükségem. A bringán ittam túl keveset és kiszáradtam? A meleg megtévesztett? Vagy ez is csak pótcselekvés? Berzso mindenesetre lankadatlan szorgalommal adogatta a kólát és a szénsavas vizet. Ezt ezúton is köszönöm. Próbáltam önmérsékelni, főleg a táv második felében de nem mindig ment.

A pálya melletti fáradhatatlan szurkolók viszont sokat lendítettek a helyzetemen. Nem tudom külön külön megköszönni mindenkinek a bíztatást mert annyi kedves szót kaptam, hogy akaratlanul is kihagynék valakit. Az utolsó körben akinek tudtam szóltam, hogy már nem jövök többet, ezért köszönöm, hogy megtisztelték futásomat egy kis bíztatással. Jól esett. A maratont 3:39 alatt futottam.

A célban 11:20-at mutatott az óra. Aztapaszta. 50 perccel a titkos célon belül. Az úszáson hoztam 14 percet a tervhez képest, a bringán 24-et, a futáson 6-ot és a depon 4-et. Úgy tűnik az úszóképességem mértem fel a legrosszabbul a verseny előtt de az jó, hogy nagyjából pontosan saccoltam milyenek lesznek a futóműveim egy ilyen, eddig ismeretlen biciklis kaland után.

Mit is mondhatnék erről a versenyről? Sima ügy; nem fáj, csak másképp jó; meg se izzadtam; és más ember lettem a végére.

A célban deklaráltam, hogy soha többé ironmant. Jó ilyesmit már sokszor mondtam de ez most más mint a többi. Ez pont a fordítottja a szokásosnak. Ez annyira jól és zökkenőmentesen ment, hogy ha egy évet készülök rá se biztos, hogy jobbat tudok. Felkészülés nélkül soha többé ne tudok ilyet és ezdéssel sem biztos, hogy ezt meg tudom dönteni.

Lehet, hogy rögtön a duplára kéne készülnöm? Most, hogy még nálam van Viktorino bringája... :-D

u.i.: A Fekete Lovag mindig győz! :-)

Korányi Balázs

Kedves Évi, Gyula és Minden Rendező!

Egy váltó kerékpáros tagjaként ízleltem meg először a nagyatádi hangulatot 1998-ban. Ezt bemelegítésnek szántam, mert életemben egyszer szerettem volna egyéniben is teljesíteni ezt a számomra misztikus távot. 1999-ben már egyéni versenyzőként topogtam a berzencei tó partján. Célom a tisztes helytállás volt és teljesíteni a távot. A célbaérkezés után rettentő boldog voltam és az elkövetkező két évben nem is gondoltam az Ironmanre. Aztán elindult a "vezérhangya": ha megvolt egyszer, legyen meg másodszorra is. 2002-ben újra ott voltam a rajtnál és a célban megfogadtam, hogy lesz még harmadik verseny is, aztán vége, hisz nem az én műfajom a maraton futás (éveken keresztül atlétizáltam, sprinter voltam). De megfertőződtem. Amikor elkezdtem a felkészülést a 2003-as versenyre, kitaláltam magamnak, hogy 40 éves koromig 10 Ironman versenyt kell teljesítenem. Ez ugye csak úgy lehetséges, ha egyszer egy évben két versenyt teljesítek. Tavaly júniusban a csehországi Otrokovicében célbaértem a cseh Ironman-en, aztán augusztusban megvolt a nagyatádi versennyel a 9. teljesített ironman. Maradt egy verseny, az idei. Sajnos életem úgy alakult, hogy az elmúlt 10 év legkevesebb edzésidejével álltam rajthoz tegnapelőtt. Nem vittem magammal órát sem, célom a célbaérkezés volt. Mindig a kerékpár volt a kedvencem a három sportág közül, ezt most is élveztem, aztán jött a nagy halál. A futás harmadik körétől mindkét combomban görcsökkel küzdöttem. Az első 10 kör nagyon nehezen fogyott el. A következő három relatív "gyorsan", de a 14-ik körre úgy kellett kirugdosnom magam. Rettentő fáradtság fogott el és még a verseny feladása is megfordult a fejemben. Aztán valahogy csak nekiindultam azzal a tudattal, hogy 7,5 km-re vagyok a 10-ik Ironmantől. A 15-ik körre már könnyebb volt ráfordulni. Amikor nekiindultam a 16-ik körnek, elszorult a torkom. A célban aztán eltörött a mécses. Sikerült teljesíteni a 10-ik versenyt is és ezzel a 2003-as fogadalmamat, kitalációmat is véghezvittem. Igaz, hogy ebből a 10-ből csak 9 volt Nagyatádon, de ez van.
Nagyon köszönöm nektek ezt az elmúlt 10 évet. Köszönöm, hogy minden versenyen maximálisan, csak a versenyzők érdekeit szem előtt tartva kiszolgáltatok, segítettetek  minket. Köszönöm a nagyon hasznos infókat, a "tudományos kerekasztalokon" hallottakat, köszönöm a munkás hétköznapokat :-) és nagyon-nagyon köszönöm azt a 9-szer átélt érzést, amit csak mi ironmanek érezhetünk a célszalag átszakításának pillanatában. Nagyon jó volt közöttetek lenni, jó volt végigküzdeni a versenyeket. Sehol noncs ilyen hangulat egyetlen triatlon versenyen sem és sehol nincs ilyen közönség sem. Egyszerűen nem hagyják elanyátlanodni a versenyzőket. Amikor a görcs miatt sétálnom kellett mindenkinek volt egy biztató jószava hozzam, ez is rettentő sokat segített abban, hogy ne adjam fel a versenyt a 13-ik kör után.
Nem tudom, hogy valaha rajthoz állok-e még Nagyatádon. Egyenlőre úgy érezem, ennyi elég volt. De ki tudja mit hoz a jövő?
Mégegyszer nagyon-nagyon köszönök mindent, és az elkövetkező évekre sok sikert, kitartást és elfogyhatatlan energiát kívánok Nektek a verseny megszervezésére, megrendezésére, lebonyolítására!!!!!

Üdvözlettel:

Somoghy Attila (Soma)