Tehát folyt.köv., ahogy ígértem.

Út az eXtremeMan-ig:

Nos, azt hiszem ez, így talán nem teljes….találóbbnak tartanám az

Sziasztok Kedves Mindenki!

Tudom,…jól eltűntem….,de higgyétek el, sajnos ennek is oka volt. Így KELLETT, hogy legyen. Most újra jelentkezem.
Augusztus óta nagyon sok minden történt. Mint sokunknál, az élet nálam sem lehet szinte soha állóvíz, mindig van /kell valami , ami felkavarja.

Tehát augusztus óta:

Először is minden célba érkezőnek gratulálunk és szurkoltunk is nagyon Ágival nektek!
Fizikális állapotom szépen -csak sajnos lassan- javulgat!
„Jó munkához idő kell!”- mindig ezzel vígasztalom magam.
Két hete, még csípőemeléssel kompenzáltam a térdem nem hajlását  séta közben, azonban mostanra már a járásomon nem észrevehető a baleset. Végre idáig is eljutottunk!...
 

Egyre hosszabb ez az út kifelé a gödörből…és egyre kanyargósabbnak érzem ezt az utat…. …az utam elején nagyon elkeseredett voltam. Nem láttam vagy nem is akartam hirtelen mást látni a világból, csak azt, hogy van egy sérült végtagom (mert mindenkinek a maga problémája a Világ legnagyobb problémája) és most mi lesz??? !

Nagyon igyekszem úgy írni nektek, hogy az mindenki számára ugyanazt jelentse, mint amit én értenék, éreznék a szavak mögött. Ezért most visszakanyarodva-„Négy napig feküdtem a debreceni kórházban ahol sem gyógyszeres, sem egyéb kezelésben nem részesültem, csak jegelve volt a sérült terület..”- kérném, hogy ebben a mondatban semmilyen negatív hangnemet ne feltételezzen az olvasó. Kizárólag csak a helyzetemet igyekeztem ismertetni, s nem áll szándékomban e debreceni kórház degradálása.  

Ezúton szeretném Mindenkinek megköszönni az érdeklődését, támogatását, segítségét!
Tovább folytatva: Négy napig feküdtem a debreceni kórházban, ahol sem gyógyszeres, sem egyéb kezelésben nem részesültem, csak jegelve volt a sérült terület... Szerdán délután engedtek ki a kórházból, ekkor két Tekergő SE-s szülő segítségével jutottam haza (segítségüket ezúton is nagyon köszönöm!).

…és eltelt a szerdai is… aztán jött a csütörtök. Csütörtökön újabb ultrahangos vizsgálaton vettem részt. Végre valami jó hír (!), egy kis javulás látható. Az előző bejegyzésben írtam, hogy az első ultrahangon az látszott, hogy  „úgy helyezkedik el a vér az izomrostok között, mintha egy szivacsot teleszívnánk vízzel. Ezért nincs egy olyan pont, amit ha megszúrnak, akkor az ott lévő vér eltávolítható lenne" ...Viszont most már (nemhiába dolgoztunk az ügyön) az látható, hogy a folyadék szépen beolvadt és összegyűlt egy helyre az épp combizmok alá, közel a csonthoz. Ez akár azt is jelenthetné, hogy most akkor gyorsan jöjjön  a tű, szúrjuk, engedjük ki azt, ami nem oda való, és jöjjön végre egy gyors regeneráció, hogy mehessek az eXtrememan-re....

2009. július 6-a (hétfő), még mindig a kórházban....sikerült kb. 4órát aludni este. A combomon lévő duzzanat szépen apad, már csak 3 cm-rel nagyobb a bal combom kerülete, mint a jobbé (ez nagyon jó szerintem a kezdeti 6 cm-hez képest). ...és kb.35 fokos szögben tudom hajlítani a térdem.  Ez az a nap, mikor nem fáj már annyira, mint tegnap és a kicsi Réka nagyon bízik benne,hogy nincs szakadás, "csak" egy hatalmas haemetoma, ami majd felszívódik és minden jó lesz megint. ....és kutat és érdeklődik, hogy hogyan lehetne minél okosabban és gyorsabban regenerálódni ebből az állapotból..., ha valaki tud varázsolni, jelezze  ! Ma még csak második napja vagyok "ágyhoz kötve". Most még le tudom foglalni magam, MÉG nem kín a folyamatos fekvés... és nagyon boldog vagyok, mert EGYEDÜL tudtam kimenni a tőlem 10 m-re lévő mellékhelyiségbe.

2009. július 5-e (vasárnap) reggel. Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi …felkelés, reggeli,  egyéb teendők, és 9:00-kor indultam a szokásos -Ironman felkészülés részét képező- edzésemre. A napi penzum 4 óra kerékpározás lett volna. Elindultam 9:05 perckor szokásos triatlonos késéssel :-) és kb. 5 percnyi tekerés után, nem adta meg az elsőbbséget –útkereszteződésben- és elütött egy figyelmetlen autós.