Persze, tudom, hogy már jó lenne legalább képzeletben a pályán lenni, de most a nagy tervezgetések fázisában van a Rendezőség..

Hamarosan kikristályosodik a dolog, és felteszünk minden szükséges információt, hogy lehessen egy kicsit elméletben is készülni.

Addig is, sérülésmentes felkészülést: Gyula & Co.

Alapszabályként megfogalmazható, hogy az edzések újrakezdésénél szükséges kivárási idő egy lázas betegség után: ahány napig tartott a lázas periódus, annyi nap (lábadozás) szükséges... sajnos, tehát, ha valaki egy hétig húzza, nyomja a betegséget és annak jól mérhető jele van, mint pl. hőemelkedés, láz, akkor annyi nap pihenésre, regenerációra van szüksége. Ennek részleteibe nem mennék bele, de nagyon visszaüt, ha valaki megpróbálja megerőszakolni ezt az alaptételt... A kardiológusok szerint a szív öregedése nem más, mint a különböző vírusfertőzések mellett jelentkező "mini szívizomgyulladások" összesége... a rheumatológusok is mindig "gócok" -ról beszélnek, amikor az izületi rendszerben vannak megmagyarázhatatlan tünetek... tehát a lényeg: ha érezzük, hogy beletenyereltünk valamilyen fertőzésbe - és ilyen sajnos mindig akad az ember közvetlen környezetében - hát "feküdjünk le" és engedjük, hogy a szervezet megvívja a harcát a betolakodó kórokozóval. Ne szedjünk feleslegesen lázcsillapítókat, és úgy általában két-három nap türelmi idő kell az immunredszerünknek, míg beazonosítja a behatoló kórokozót, kár ebbe belemaszatolni...
És, hogy egy sportoló miért fogékonyabb a fertőzésekkel szemben? Nos, ezzel az általános állítással azért én erősen vitatkoznék! Persze, ha valaki két végén égeti a gyertyát, azaz dolgozik, "mint állat" meg edz, aztán megint rohan dolgozni és aztán megint csak edz(eni próbál), és nem hagy időt a "szuperkompenzációra", és nem visz be elég építőkövet a regeneráló folyamatokhoz, nem alszik eleget, szóval ha nem találja meg az egyensúlyt... akkor bizony sérülékenyebb, betegesebb...
Ezt néhány éve még én is gyakran elkövettem... De ma már tudom, hogy egy hét az 168 órából áll, és azt is tudom, ha egy héten két ügyelet is rám szakad - ez ugyibár + 2x28 (!) óra majd folyamatos  munkavégzés a napi nyolc órás rutinok mellett - nos arra a hétre csak regeneráló edzéseket tehetek be, mert így is jobban járok hosszabb távon, mint ha  burul velem a mutatvány...

Kedves Kollegák !

Az első kérdésről nekem először Hofi Géza örökzöld története jutott eszembe:

"A kapitány leszól a a fedélzetre a kormányosának:
- Hé Jack ! Mennyi ?
a kormányos egy kicsit töpreng a válaszon, majd visszakiabál:
- Negyven !
Rövid gondolkodás után a kapitány újra kérdez:
- Mi negyven ?
- Hát mi mennyi ?"
 

Tehát mielőtt a "regenerációs pulzus" meghatározásának, mérésének módjáról nyilatkoznánk, egy kicsit a jó öreg élettant vegyük át. A szívünk ritmusát  egészséges emberben a szív jobb pitvarának falában elhelyezkedő mintegy 100 db ún. pacemaker sejtünk (szövettanilag ők a szinuszcsomó  sejtjei) folyamatosan meg-megújuló ingerülete vezérli. Ezek a sejtek "az evolúció során" már egészen korán megjelentek a fajokban, pl. a békákban is  jelen vannak.
Horrorisztikus kísérletekben - medikusként - izgatottan bámultuk azt a biológiai csodát, hogy ha a béka testéből a szívet eltávolítjuk és megfelelő tápoldatba tesszük, akkor az ritmusosan összehúzódik és elernyed, azaz végzi a biológiai funkcióját, pumpál.
Ugyanezt észleljük, ha kutyából, macskából történik mindez, sőt ma már a transzplantációs teamek munkája közben láthatjuk azt is, hogy az embernél sincs ez másként. Ezt a jelenséget persze elnevezzük (tehát "tudjuk"), ez a szívizom ún. automáciája. Azaz "önállóan" a szervezeten kívül is képes ritmusosan öszzehúzódni a szív mindaddíg, míg a tápoldatban a körülményeket bíztosítjuk számára.
Más a helyzet a mellkas közepén, az élő szervezetben, ahol a szív "be van drótozva" idegekkel és a szinuszcsomó sejtjeinek felszínét a vérben keringő hormonok is piszkálgatják (modulálják). A szervezetben az automáciát a testünkből származó impulzusok írják felül és állítják be az ideális pulzust.
A sportolóknál a legszembetűnőbb hatás a vegetatív idegrendszer működésének eredményeként alakul ki - ez pedig a "vagusfék": pihent állapotban a sportolók többségénél a pulzusszám feltűnően alacsony, nem ritka a negyven alatti szívfrekvencia sem.
Edzés során a kívánt perctérfogatot a szívizomzat pumpálja az izmok felé (tüzelőanyagok ill. oxigén) Minél nagyobb az igény, annál többet. Azaz minél magasabb az edzés intenzitása, annál magasabb a szervezet "mozgósító ereje", a szimpatikus idegrendszeri aktiváció, melynek általunk mérhető jele a pulzusszám emelkedése.
A sportolók oxigén és tüzelőanyag igénye  - melyet a szükséges pulzusszámmal monitorizálhatunk - azonos "hasznos" munka eléréséhez más és más a különböző edzettségi szinteken. Ez talán legszembetűnőbb, ha látszólag teljesen azonos mozgást végez egy profi és egy amatőr sportoló: mindketten kerékpáron ülnek, egymás mellett haladnak (így tehát ugyan azt a "hasznos munkát" végzik, hiszen azonos a teljesítményük is), azonos a testsúlyuk, azonos a nemük, azonos az életkoruk, egyforma bringán ülnek, még a mezük is egyforma, de teljesen más pulzust "használ" a szervezetük: jobb hatásfokkal (gazdaságosabban) működnek ugyanis a perifériás izmok a "profi" sportolóban, vagy fordítva: az amatőr sportoló sejtjei több "összmunkát" végeznek azonos haladási sebesség mellett, tehát nagyobb lesz az oxigén és tápanyag igényük, így az amatőr sportoló az azonos munka elvézéséhez nagyobb pulzust használ.
Minden edzéshatás lényege, hogy az elvégzett edzésmunka hatására olyan molekuláris változások, majd ismételt edzésekkel szövettani változások jönnek létre a működtetett izmok sejtjeiben, szöveteiben, hogy az izom a létrejövő változások eredményeként egyre gazdaságosabban kezd el dolgozni, majd egyre nagyobb teljesítményekre lesz képes. Az edzéshatásokat (edzéseinket) általában az irodalmakban leírt edzéselméleti módszerekkel tervezzük, melyhez bizony nem árt figyelembe vennünk a szervezet aktuális állapotát ill. reakcióit, hogy megtervezhessük, befolyásolhassuk a "szuperkompenzáció" folyamatát is.
Az edzéstudományok ill. az edzők által szerintem leginkább hanyagolt "sötét" területre tévedtünk most. Nézzük csak meg közelebbről ! Minden edző kezében ott a stopper és vadul jegyzetel edzések közben - minden részidőt, pulzusértéket rögzít, de hogy mi történik a versenyzőjével az elvégzett kőkemény meló után, hát bocsássatok meg azt kevesen tudják. Kevesen mérik.

A kérdésben feltett "regenerációs pulzus" értéket, a megnyugvási időt, a visszatérést nagyon sok tényező befolyásolja, melyek eredője lesz az az érték, melyből a következtetéseket le kell vonni. Biztos mindenki "résztávozott" már edzéseken - és ha azonos intenzitással fut, úszik, esetleg bringázik egy-egy résztávot (pl. 6-8x 1000m futás 6 percről indulva, könnyű futópihenővel) a  negyedik-ötödik ismétlés után már észrevehetően magasabb "alappulzusról" fog indulni, azaz a regenerációs idő nyúlik... De miért is ? Mert ilyenkor már számolni kell a savas vegyhatású anyagok felhalmozódásával, s ahhoz, hogy a szervezet ezt eltűntesse (ld. Cori kör) idő kell, számolni kell a szervezet fokozatos "túlmelegedésével", mely fokozza a hűtésre fordítandó energiákat (egyre nagyobb arányú bőrkeringés, verejtékezés), fokozatosan fogy a glikogénraktár, melyből az utolsó cukor molekulákat csak egyre nagyobb szimpatikus aktivációval adja oda a szervezet, s végül megkezdődik a dehidratáció is, mely végső soron a keringő vérvolumen apróbb megingásához vezethet, és ez a legerősebb szimpatikus aktivációt is bekapcsolhatja... (ld. a "lúdbőrős" versenyzőket a triatlon versenyek végén...)
Szóval véleményem szerint teljesen mindegy, hogy mikor mérjük a regenerációs pulzust - öt perc, vagy tíz perc után - jelentősége annak van elsősorban, hogy mindaddíg egészen biztos, hogy hatása alatt vagyunk az adott edzésnek, míg a pulzusszámunk a megszokott napközbeni ( az ún.nyugalmi érték) felett van legalább 10%-al. S ez teendőt is jelent számunkra. Pótolni apránként a hiányzó anyagokat - elsősorban az elektrolitokat, s több kisebb porcióban az elvesztett, vagy felhasznált, egyéb építőkockákat (szénhidrátok, fehérjék, vitaminok) is.
Edzőtáborokban, hosszabb illetve intenzívebb edzések után a folyamat még éjjel is zajlik, sőt... ekkor van igazán idő a szuperkompenzációs sejtszintű folyamatok lezajlásához. 
Nagyon fontos, hogy egy sportoló legalább hat - hét, de inkább nyolc órát tudjon aludni !

Azt, hogy mennyire sikerültek a szuperkompenzációs folyamatok az éjszaka során azt a reggeli ébredési pulzusunk jól jelzi. Nyugodtak lehetünk, ha az ébredési pulzusunk pl. egy edzőtáborban nem változik, vagy inkább csökken. (Nálam egy kéthetes edzőtáborban általában 48-50/min értékről 44-46/min értékre  le szokott csökkenni (!))
Az előző napi hosszabb edzések kipihenését az ún. orthostatikus teszt segítségével mérhetjük. Ez tulajdonképpen a rejtett dehidrációs állapot kimutatására szolgál. Kivitelezéséhez előbb mérjük meg fekve a pulzusunkat, majd álljunk fel és 10 másodperc elteltével nézzünk újra az óránkra. Ha az érték kb. 5-8%-al magasabb a fekve mért értéknél, az annyit jelent, hogy a vérnyomásszabályozó reflexeink működnek és minden ok. a folyadéktereinkkel.
Ha azonban a mért érték több, mint 10% - pl. fekve 50/min, felállva azonban 58-60/min-re emelkedik s ehhez átmeneti megszédülés társul, vagy fekete karikák is futkároznak a szemünk előtt, nos akkor a teszt erősen pozitív, és célszerű egy "kicsit" eltolni a tervezett edzés elindulásának idejét, s erősen foglalatoskodni a só-vízháztartásunk rendezésével... 

Persze az is lehet, hogy az esti beszélgetések alatt egy kicsit több alkohol tartalmú italt kortyolgattunk el, aminek ugyibár köztudottan vízhajtó hatása is van ()

Hát, így újra végig olvasva - egy "kicsit" hosszúra nyújtottam, ezért elnézést kérek, de nem akartam, hogy a levegőben lógjanak a gondolatok...

Üdv: Gyula