Színek, nemzetek kavalkádja egy gyönyörű helyszínen és egy nagyszerűen "kiszolgált" verseny.
A helyszín kiválasztása - szerintem telitalálat volt !
Aki még nem járt a Kopaszi gáton ill. az Öbölben, hát javasolnám, hogy tegye meg... "Fűre lépni szabad !" hirdetik a táblák - és tényleg érdemes is kipróbálni a felhívást, mert simogatóan puha, haragosan zöld és gondozott a gyep mindenhol. Mint egy golfpálya, a látvány csakugyan arra csábít, hogy mezítlábasan futkoss egy kicsit, vagy legalábbis leheveredj és hanyattfekve kémleld az eget, hogy gondolataid szabadon szállhassanak.

Szóval ezen a helyszínen sikerült megvalósítani a szervezőknek, hogy a verseny egyszerre volt versenyző-, de nézőbarát is - a pálya vonalvezetése olyan volt, hogy legalább egy tucatszor találkozhattunk a szurkolóinkkal a verseny folyamán - a frissítőállomásokon lelkes segítők dolgoztak és ami hihetetlen, de igaz: a versenyen NEM VOLT BOLYOZÁS !
A szombati nap eseményeit sajnos csak otthonról az internet előtt ülve tudtam követni (természetesen "csont nélkül" működött a ChampionChip csapatának rendszere), azt gondolom a szakemberek, edzők majd értékelik az eredményeket ,én csak gratulálni szeretnék minden célbaérőnek ! És kérem, higgyék el, őszintén gondolom, hogy egy világversenyen elsősorban a tisztes helytállás a cél ! És az bőven megvolt...
Az age group-os verseny színvonalához visszatérve egyetlen rövid történet erejéig :
Az első futást nagyon megtisztelő társaságban teljesíthettem: Hódosi Lajos barátom diktálta az iramot, Székely Mózes pedig fogta a szelet - szóval nagyon jól éreztem magam már a versenynek ezen a szakaszán is... Az igazán kellemes meglepetés azonban a kerékpáros pályán fogadott: a versenyzők, kihasználva a széles úttest adta lehetőségeket ,a klasszikus triatlon szabályai szerint haladtak. Nem volt bolyozás ! Végre ki tudtam használni az időfutam kerékpárom adta lehetőségeket, szinte semmi mással nem foglalkoztam, csak, hogy haladjak a lehető legjobban elbújva a menetszél fékező erejétől. Már - már büszke is voltam magamra, amikor a szembeszeles szakaszon néhány kollega mellett viszonylag könnyedén elhaladtam és gondoltam ez a hátszeles szakaszon sem lesz majd másképpen - de nem egészen így volt... jött egy szakállas úriember, aki érezhető sebesség különbséggel haladt el mellettem... Jól megnéztem magamnak és láttam, hogy vele már találkoztam az első futáson is, akkor is hátulról jött és csikart ki némi előnyt az utolsó kilométeren velünk szemben - nyilván "ledepóztuk", gondoltam elégedetten... Szóval megpróbáltam felvenni vele a tempót és sikerült is tartanom... a második körre fordulva a szembeszeles részen megint csak úgy éreztem, én vagyok talán az erősebb és újra visszavettem tőle a poziciót... majd jött a technikásabb pörgetést igénylő hátszél, ahol megint elment egy kicsit... nem akarok unalmas lenni, a lényeg: végül szinte együtt zuhantunk be a depoba és komoly csatát vívtunk a második futáson is. A kettőnk presztizs csatáját végül "meggyőző fölénnyel" (kilenc másodperccel ? ) én nyertem. A célban gratuláltunk is egymásnak, ahol egy szikár úriemberrel foghattam kezet. Ahogy méregettem őt megállapítottam, hogy jó lenne tíz (tizenöt?) év múlva még így versenyezni... A meglepetés aztán már otthon ért. Az eredménylistát nézegetve jöttem rá, hogy akivel én így megküzdöttem, hát ő bizony egy 1940-ben (!!!) született fiatalember , azaz bizony nálam huszonöt (25!!!) évvel idősebb... Ja, és "csak" második lett a korosztályában. Erre a hírre bizony már felálltam a székemről és úgy emeltem kalapomhoz a kezemet. Sőt: orvos - kardiológus - versenyzőként megemelem a kalapomat minden sportember előtt, aki szenvedélyét ilyen szinten műveli...
Ők legyenek példák előttünk, mert ők a saját életvitelükkel bizonyítják azt a jól ismert biológiai tényt: hogy mindenki annyi idős, ahány éves az érrendszere !